Skizofrénia underground - Második nekifutás

Level 2

Level 2

Rehabos panoráma

2021. szeptember 18. - Robosan

 

reha-300x300-1.png

Mostanában annyi rehab jellegű munkáról tudok Nyíregyházán, hogy csak na. Nem tudom, máshol hogy van, de itt mintha reneszánszát élné ez a foglalkoztatási forma. Bár, ez azt is jelenti, hogy sok a megyében a megváltozott munkaképességű ember, ami nem felétlenül pozitív fejlemény. Sokan ebből akarnak megélni. Ehhez kell egy jó adag szerencse is (mármint a szerencsétlenségben): viszonylag legyen magas az ellátás összege, és akkor lenne igazán buli, ha felemelnék a minimálbért. Ekkor jó esetben lesz elég pénzed, és rengeteg szabadidőd, amit hasznosíthatsz.

Többen hasznossá teszik magukat munkaidőn kívül. Bár, alapból lenézik egy kissé ezt a társaságot, ha van elég pénzed, máris szimpatikusabb vagy. (Mai világba’!) Szóval elég jó színvonalon is el lehetne éldegélni, ha nem lennének az embernek káros szenvedélyei (mint ahogy vannak). Mindenesetre, ha meglesz év végén a diplomám, szeretnék végre dobbantani innen. Ehhez először le kellene vetetni a gyámságot, amit az a ****** pszichiátria másodszor is rám rakott, ezzel idekötözött. Sokan életprogramként tekintenek a rehab munkára, én nem akarok belesavanyodni.

Eddig ami tartotta bennem a lelket, hogy szidtam és kritizáltam a pszichiátriát, amennyire csak erőmből kitelt, kis kalandjátékokkal játszottam, és lassan befejezem a komm. BA szakot (úgy, hogy el is végzem). Most egy kis burn outot érzek, unom az eddigi életem, mást szeretnék. Ebben a környezetben nincs, ami igazi inspirációt adjon, egy-két emberen kívül nincs, akivel igazán meg tudnám érteni magam, van pár haver, de felszínes a viszony, kimerül a gyenge poénok elsütögetésében, és a kocsmázás gyakori emlegetésében, próbálok tőlük is pár lépést tartani.

A melót sem hanyagolom el: Valamennyire szerencsém van a munkámmal, programozói végzettségemre való tekintettel informatikusi teendőket látok el. Éppen egy webshop projekten vagyunk. A webshop már képes a tesztfizetések fogadására, üzenetet küld, számlát állít ki, szóval jól haladok. Mindig is érdekelt egy webshop kialakítása, örülök, hogy lehetőséget kaptam rá, hogy kipróbálhatom élesben, ez is pipa a bakancslistámon.

Annyit még elmondanék így a végére, hogy a skizofrének és az értelmi fogyatékosok egy kicsit ki vannak nézve még a rehabos körből is, bár helyszíne válogatja. Van, ahol a skizót diszkriminálják jobban, van ahol a szefót. Nálunk skizó prioritás lévén nincs helye pl. ért. fogytosnak, bár, ahogy hallottam, ez vica versa is működik. Nekem személy szerint nincs semmi bajom velük, más betegségcsoport, nekem pl. 6 évig volt "ilyen" barátnőm, tehát tudom, mi a helyzet, mire kell odafigyelni velük kapcsolatban (kb. mindenre). Szóval ezek a problémáink jelenleg,  a nyílt munkaerőpiac egyelőre még nagy vaszizdasz ilyen tré diagokkal, pláne megfejelve gondnoksággal, pszichiátriai "kedvességből".

Amint végzek az egyetemen, a terveim között szerepel 1. körben levetetni a gyámságot, mert kezdem már úgy érezni magam, mint Britney Spears 2. valami testhez állóbb, infós vagy kommos állás után nézni, 3. esetleg beiratkozni az MA-ra jövőre egy kedves csoporttársammal, akivel vérszemet kaptunk a tudományos életben elérhető dolgokra.

Ahogy a nagyszüleim mondták mindig: “Tanulj, fiam, azt nem vehetik el tőled!” Bár olyanokat is mondtak, hogy “Egyél, gyermekem!”, “Enni kell...”, "Csúnya a sovány ember!" meg “Fő a pizsama!”. Ilyen tőmondatokban beszéltek. Szóval nem tudom, mi volt igazából tőlük a rám vonatkozó szellemi örökség, csak remélni tudom, hogy nem a pizsamás, mert azt azóta sem hordom. Sajnos, már nem érhették meg, hogy mégis elvégzem valahogy az egyetemet, skizofrén létemre, de biztos büszkék lennének rám.

Feldmár András: Credo

Önéletrajzi ihletettségű könyv, de nem teljesen önéletrajz. Az eslő részben, szakadásokon keresztül ismerhetjük meg Feldmár András gyerekkorát, szüleihez fűződő, ambivalens viszonyát, kis, szűkre szabott családtörténettel egybekötve, eszmélkedésétől, 3 éves korától kezdve, amikor a családtagjait elhurcolták a nyilasok (ez a második szakadás, az első a születése volt), egészen az 1956-os forradalom utánig, amikor Feldmár elhagyja az országot, és Kanadába emigrál/disszidál.

Majd Kanadában is folytatódnak a szakadások, információkat szerezhetünk a szerző matematikusi, programozói pályakezdéséről, és arról, hogyan került kapcsolatba a “pszichobiznisszel”, pszicholingvisztikai programot kellett írnia egy intézet felkérésére. Megtudhatjuk, hogyan vált belőle pszichológus, pszichoterapeuta, az utolsó állomás, az utolsó szakadás, R. D. Laingnél töltött tanulóévét jelenti. R. D. Laing skót pszichiáter, aki létrhezott pár dolgot a gyógyszermentes menedékházaktól kezdve a Philadelphia Association-ig, ami egy laza pszicho-szervezet.

credo.jpg

A könyv gerincét a Londonban, Laing közelében töltött idő alatt keletkezett naplójegyzetek teszik ki, leírja a Philadelphia Association és szakemberei életét, a menedékházakban folyó életet, ahol nem gyógyszereznek, hanem egyes tanítványok és páciensek szabadon megélik a személyiség, az épelméjűség széthullását, majd újra felépülését. Annak ellenére, hogy Laing nem használt gyógyszert, nem tiltotta meg másnak, hogy használjon. Személyisége bűverőként hatott korában, jót, rosszat egyaránt tudni róla, a keleti jógát és a nyugati orvoslás eredményeit egyaránt alkalmazta.

Ahogy Feldmár András leírja a korban, a ‘70-es években zajló életet, a bulikat, a fogadásokat, a menedékházakat, az emberben az a képzet támad, hogy egy kommunáról hall tudósítást, annak szexuális szabadossága nélkül (a pácienseivel viszonyt folytató Coopert ki is vetették köreikből). Francis Huxley, antropológus a sámánisztikus kultúrákhoz hasonlítja az akkoriban Londonban történteket. Sámánizmus és antipszichiátria? R. D. Laing és Thomas Szasz a legnagyobb két máig ható antipszichiáter. Kérdés: Csak pszichiáter lehet antipszichiáter? Vagy pszichoterapeuta is lehet antipszichiáter? Netán Feldmár is nevezhető antipszichiáternek? Talán Szendi Gábor is?

Azt hiszem, a magyar antipszichiátriai mozgalom sosem volt szervezett egész, de mindig voltak a világban elég erős, befolyásos képviselői. Magyarországon a Feldmár Intézet munkája és a menedékházak mai napig meglévő terve lát el olyan funkciót, ami a pszcichiátria hegemóniájának ellentételezésére hivatott. Kikerülhető manapság a gyógyszeres paradigma csapdája? A menedékházakban az ember addig tartózkodik, ameddig szükséges, és onnan felépülve távozik. Vajon kap-e esélyt a mai Magyarországon a humanisztikus, emberi méltóságot figyelembe vevő Laing-i, Feldmár-i irány, vagy teljes egészében győz a gyógyszeres paradigma, a pszichiátriai erőszak, és a gyógyszeripar? Ezek az érdekes, aktuális kérdések merültek fel bennem.

De elkanyarodtam a témától: A könyv központjában R. D. Laing és Feldmár András kapcsolata áll, fókuszban Laing különös személyiségével, még egy interjú is szerepel vele, amiben a terápiája kardinális kérdéseiről, fogalmairól kérdezi Feldmár. A könyv különösen jól szerkesztett, az elejétől a végéig olvasva alkot egészet, de legfőképpen mégis azoknak ajánlom, akit vonzanak a vagány naplójegyzetek, az 1970-as évek hippis, kommunisztikus légköre, és az antipszichiátriai mozgalom ekkoriban történő kibontakozása. Vajon a 70-as években már tényleg minden készen állt? Vagy van új a nap alatt? Vagy tényleg az ókortól kezdve minden ugyanaz, újra artikulálva, új köntösben?

Vajon valóra válik-e a 12 majom története?

Nem tudom, ki látta a 12 majom című filmet? Terry Gilliam rendezte, Bruce Willis és Brad Pitt játszik a főbb szerepekben. Olvastam, hogy Brad Pittnek elvették a cigijét a forgatás közben, hogy még idegbetegebbnek nézzen ki, mint a filmbéli karaktere, Jeffrey. Azt mondom, kár volt elvenni a cigijét, de mindegy. Nem ez a lényeg. Bruce Willis játssza James Cole-t, akinek az élete keresztül-kasul szövi a filmet. Visszaküldik az időben, hogy állítsa meg a 12 majom hadseregét, ami egy vírus segítségével elpusztítja a Föld lakosságát, és csak 1% marad meg belőlük, föld alatti bunkerekban.

2q2k9ja.jpg

Ám nem akarnak a föld alatti bunkerekban élni, ezért megkérik, hogy akadályozza meg a vírus kitörését, vagy ha az nem sikerül, legalább szerezze meg a vírus legkorábbi változatát, hogy hatástalanítani tudják. Egy nem meghatározott évszámú jelenből visszaküldik eőször 1990-be (eredetileg 1996-ba akarják), és ott viszont elmegyógyintézetbe zárják, ahol először találkozik Jeffrey-vel, a félnótássa l (akinek az apja egy nagy hatalmú ember, egy virológus, aki megkapja a Nobel-t.) és együtt találják ki azt, hogy hogy lehetne elpusztítani ezt az 5 milliárd embert (ekkor még csak 5 milliárdról beszéltünk).

Persze, ezek a folyamatok tudattalanul hatnak, a részleteket nem beszélték meg, de mégiscsak ők tervelték ki az emberiség kipusztítását, Jeffrey és James, akit pont azért küldtek vissza, hogy ezt megakadályozza. Ésatöbbi, ésatöbbi. James-t általában üldözik a filmben, és általában mindkettejük volt pszichiáterével menekül, Dr. Kathryn Railey-vel, akit Madeline Stowe játszik. Általában amikor szorul a hurok James körül, visszakerül a jövőbe, és onnan újra visszaküldik a múltba.

Másodszor 1996-ba küldik vissza, 1 évvel a vírus kitörése előtt (egy kis I. világháborús kitérő után), ekkor azonban már arról tart monológot az időről időre idegrohamokba, vagy őrületbe eső Jeffrey, hogy minden ember cselekedete és a személyisége (vagy csak a fontosabbaké, nem tudom) fel van töltve szuperszámítógépekre, és egy mátrix segítségével ki van számítva az összes jövőben elkövetendő tette, és így bejósólható a jövő. Alan Wattól tudom, aki nemrégen hirtelen meghalt, annak ellenére, hogy nem volt beteg, hogy az emberi fantázia elég sekélyes, és csak már létező dolgokat puffogtatnak el filmekben, amik már tudott dolgok, lejátszott dolgok.

Szóval a filmet 1995-ben készítették, a kérdés csak az, hogy már 1990-ben megvolt ez a kiszámított mátrix, ez a predesztinált sorsok útvesztője, vagy csak 1997-ben vált valósággá, amikor a filmben a vírus elszabadult. Valószínűleg már 1990-ben. És vajon mikor engedték a lakosság számára az ARPANET katonai hálózat alkalmazását lakossági célokra INTERNET néven? Amikor már nem volt hadászati jelentőssége, amikor már szinte teljessé vált a predesztináció, mindenki sorsa ki volt számítva jó előre.

Ha engem kérdeznek, időutazás nincs, csak párhuzamos valóságok léteznek, és ebből adódott a probléma a filmben, hogy James nem akart visszamenni a jövőbe, a megbízóihoz, hanem a pszichiáternőjével akart maradni és elszökni, úgy hogy álruhát és parókát öltenek. Ez lehetetlenségnek tűnt már akkoriban is, és csak úgy volt lehetséges, hogy valaki szemet húny a történések, úgymint balesetek, betegségek, háborúk fölött… Nevezzük Istennek. Vagy Sátánnak.

Vajon megváltoztatható ez a szuperszámítógépek által kiszámított jövő…?

Vagy lekényszerülünk a föld alá, és az állatok fogják uralni a világot?

A BA diploma iránti érdeklődésem, és a tek-es táppénz közötti összefüggés

Nos, rég nem jelentkeztem, bocsánat. Magammal voltam elfoglalva. Iskolai dolgaimmal, munkába való visszamenetelemmel, szabadidős elfoglaltságaim szervezésével, ésatöbbi. Tehát vissza a vérkeingésbe, vissza a munka világába, vissza a kommunikációtudomány rejtelmeinek vizsgálatába, a szerelmi életem is bonyolódott annyira, hogy teljesen két nő között oszlik meg a figyelmem, vagy mikor mennyi. Amúgy még konfrontálom a csajokat az utcán, regisztrálok is egy-két dolgot, de nekem már se világmegváltási, se világellenőrzési problémáim nincsenek, ha tetszik érteni, ha mire gondolok. Az egyik már megtörtént, a másik meg már minek, ugye?

42.jpeg

Szerintem nekem az a véleményem, hogy ma ugyan táppénzre megyek elméletileg, de a gyakorlatban csak úgy lógok a szeren, és téblábolok. Arra szeretném kérni a tisztelt lakosság figyelmét ott, ahol vagyok, hogy próbáljunk úgy viselkedni, mintha egy berendezett városban járkálna egy láthatatlan ember, mert nekem sincs könnyű dolgom, vagyishogy nem vagyok könnyű helyzetben. A mai világban, ha valaki okoz egy paradigmaváltást, az nehezen jut a világ tudomására, és nem is akarja elfogadni, és akkor kezdődhet a rekonstrukció, a restauráció, a visszacsinálás, a minden.

Most még csak a 42 éves életközepi válságom közepén járok, de az az érzésem, hogy már évek óta bolyongok ebbben a Dante-i sötét erdőben, és kezd gyanús lenni, hogy minél idősebb vagyok, annál tovább fogok élni várhatóan.  Tehát most vagyok 42, és valószínűleg 84 évig fogok élni, de jövőre már 43 leszek, és ha még mindig ebben az életközepi válságban bolyongok, valószínűleg már úgy fogom érezni, hogy a 86 éves kort fogom megérni. És ez vajon mit jelent? Azt, hogy növekszik az átlagéletkor? Korántsem. Hanem azt, hogy kezd kialakulni örülöttem egy kis búra, vagy holdudvar, nevezhetjük akár védőernyőnek is, akiknek titokzatos módon hasonlóan alakul a várható életszínvonala, illetve élettartama. És hogyha ez sátánság? Akkor mi van?

Aki megváltja a világot, a következő világmegváltásig szükségképpen ellenzékbe kerül a fennálló társadalmi renddel, amiért szükségszerűen néha agyon is verik. Ennyire jöttem rá, és csak ezt szeretném elkerülni. Magyarul szólva életben szeretnék maradni abban a paradigmában is, amiben éltem, és abban is, amit az a folyamat, amit elindítottam, létre hozozott.

Szerintem 42 éves koromig elmelózgatok, aztán lesz valami ciriburi, aztán átadom ezt egész cirkuszt valamelyik teremtőtársamnak, vagy valakinek, aki megérdemli, aztán valahogy úgy kézen-közön elslisszolok egy olyan alkoholistaságba menekülő Piszkos Fred-i dolgok homályába, és aztán már tényelg eltűnök a színről, és befejezem a szabadúszó újságíróskodást.

Szerintem a BA-s diplomáig ki kellene tartanom, aztán eltűnhetek szépen a francba... de lehet, hogy MA... de az is lehet, hogy örökre iskolába fogok járni, és sohasem fejezem be... ennyit az intézményfüggőségről. Mindenkinek jó nyarat, már ami még maradt belőle, mostantól szerintem lassabban írok, kevesebbet, megfontoltabban, úgyhogy lassl az agyam, öregszem, és lehet, hogy ez már tényleg a Demencia underground lesz, ahogy egyszer mondtam.

Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós

Kepes Andrásnak megvan a véleménye az önsegítő könyvekről, holott jelen könyv is eléggé magán viseli az önsegítő könyvek hatásait, és nyomait, amolyan önsegítő-önéletrajzi hibrid lehetne, amelyikben nagyobb szerepet kap az önsegítő jelleg, amennyiben azt vesszük alapul, hogy a könyv azt vizsgálja, lehet-e az ember intelligens és boldog egyszerre, amire nem kapunk határozott választ a könyv elolvasása után sem, bár egy derűs optimizmus alapvetően kikövetkeztethető belőle.

kepes.jpg

A könyv egy Popper Pétertől származó idézetről kapta a címét, ami így szól, és a könyv is ezzel kezdődik: „Manapság az ember okos és depressziós, vagy pedig boldog és hülye.” Kepes András az első fejezetben megpróbálja felboncolni, értelmezni a kijelentést, majd körüljárja az intelligencia, hülyeség, boldogság, depresszió kérdését, ez a könyv legkoherensebb, legerősebb fejezete. Aztán egyből belekezd az anekdotázásba, és be sem fejezi, egészen a könyv végéig.

A pszichológusok hasonló témájú és szerkezetű könyveinek ihletői a páciensek, Kepesnek a saját családja, több felesége, öt lánya és egy fia (a lányok serdüléséről egy külön fejezet szól, melynek végén közlik az apjukkal, hogy nyugodtan mondhatott volna nemet is némely kérésükre). Családi titkok kiteregetésével csínján bánik a szerző, részben az illendőség okán, részben pedig, mint értesülünk, azt már korábbi műveiben megtette. Iróniából és öniróniából nincs hiány az életrajzi elemek felsorakoztatásánál, részben szerintem ez is a szöveg célja, hogy derűt árasszon.

Mivel az újságírás és írás témaköre is terítékre kerül, úgy éreztem, átad valamit a szöveg írója a milliőből, amihez az átlagember nem kerül közelebb még egy esetleges komm-média szak elvégzése után sem, részben mert nem könnyű, részben talán nem is akar igazából. Mindenesetre közelebb hozza a média világát az olvasóhoz, de nem csak azt, híres írók mint példaképek, a tudományos élet ismert figurái, élen Einsteinnel, Newtonnal, Bohrral, és más tudományos „celebekkel”, akik ugyancsak megelevenednek a kötet lapjain, Kepes újonnan támadt, modern fizika iránt ébredező, talán kissé későn jövő érdeklődése termékeként.

kepes_andras.jpg

Bár, mint értesülhettünk róla, főként a lányokról szóló fejezetből, a Kepes családban teljes vallási türelem jelentkezik, a lányok szabadon betérhettek a katolikus, zsidó, krisna, stb. hitbe, Kepes András leginkább a zen buddhista tanok mellett teszi le a voksát, szemlélődő nyugalma (ami azért kizökkenthető egy-egy közlekedési incidens kapcsán) áthatja a könyvet, ugyanúgy, mint az az irónia, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy poént, csattanót kerekít a történetekhez. Elmondható, hogy egy poénos szófordulatra való lehetőséget sosem hagy kihasználatlanul.

Szóba kerül a vége felé az öregség és halál témája is, itt kétféle felfogás érvényesül, ha jól emlékszem, Eliza és Blanka nénié, amíg Elizáé az örökké zsörtölődő és panaszkodó, Blankáé az idősödést derűvel fogadó minta (nem kérdés, hogy Kepes melyiket favorizálja). Aztán előkerülnek még olyan aktuális témák is, mint a COVID, az MI-k kérdése, ugyanúgy, mint a rák húsz évvel ezelőtti legyőzésének a története, valamint egy depresszióból való kilábalás felidézése. Összességében egy ellentmondásos, változó korra sikerrel reflektáló műnek tartom, markáns önéletrajzi elemekkel, vallással, tudománnyal, humorral, könnyed esti olvasmánynak kiváló.

Koronavírus: Laboratóriumi vagy természetes?

Most legyünk egy kicsit úgy aktuálisak, hogy ne legyünk aktuálisak. Így a harmadik hullám lecsengésével egyre többen kezdenek spekulálni egy bizonyos wuhani víruslaborról, és azt, amit eddig konteónak minősítettek, egyre jobban valószínűsítik. Miért nem lep meg ez engem?

 

A Times vasárnapi kiadása azt írja, hogy egy amerikai hírszerzési jelentés szerint 2019 novemberében a wuhani labor három munkatársa is úgy megbetegedett, hogy kórházba kellett őket vinni, pont abban az időszakban, amikorra a járvány kezdetét is teszik. A történet egyik előzménye, hogy az amerikai elnök, Joe Biden utasította a hírszerzést, vizsgálják ki, laborból származott, vagy természetes úton fejlődött-e ki a vírus. Bár, szerintem nem kell ahhoz hírszerzőnek lenni, hogy az ember jobban valószínűsítse a vírus laboratóriumi eredetét, mint a természetest.

covid-19-4982910_960_720.png

 

Marton Péter, kül- és biztonságpolitikai szakértő Covid-19 Az egészségtelen politikák ragálya című, idén januárban kiadott könyvében olvastam, hogy fura véletlen, hogy a Wuhan Institute of Virology éppen kiemelten foglalkozott a denevér-koronavírus kutatással, és az izolált vírusokat rendszeresen manipulálták "funkciófokozó" kutatások részeként, ami egyébként az ilyen kutatásokban megszokottnak mondható. A manipuláció azért történik, hogy azt vizsgálják, milyen változások tehetnek egy ilyen kórokozót még veszélyesebbé.

 

A könyv megemlít egy korábbi tanulmányt is: „Tipikus példa ilyen kutatásra a wuhani Shi Zheng-Linek és nemzetközi kollégáinak 2015-ös tanulmánya, melyben egy természetben talált koronavírus (SHC014) tüskéjét „szerelték rá” a 2003-ból ismert SARS vírusnak egy módosított változatára, és megállapították, hogy az ennek eredményeként kapott szintetikus vírus veszélyes lehet az emberre.” Lehet, hogy mindezt azért csinálták, mert nagyon aggódtak a „zoonózis” miatt, ami az állatról emberre terjedést jelent, de az is lehet, hogy pont ezzel idézték elő a bajt. Egy hasonlattal is él a könyv szerzője: „Olyasmi ez, mintha a SpaceX központjába csapódna be egy meteorit, azzal a különbséggel, hogy a SpaceX nem próbál meg meteoritokat oda aktívan bevonzani."

 

9789635173075.jpg

 

Pedig a szakemberek eddig a vírus kitörését pont hogy zoonózissal próbálták magyarázni, egy népszerű elmélet szerint Malajziából becsempészett tobzoskák Kína területén találkozhattak a denevérek koronavírusaival, méghozzá a Dél-Kínai Jünnan tartománybeli patkósorrú denevérével, és a tobzoskáról került rá az emberre, amikor éppen a wuhani Huannan piacra indult. (Amitől mellesleg a wuhani virológiai labor légvonalban 150 méterre van.) De mivel hogy eddig mindvégig tagadták, hogy onnan került ki a vírus, így kerültek a képbe a Malajziából csempészett tobzoskával találkozó dél-jüannani kampósorrú denevérek (ami eddig a hivatalos mese volt), hogy elképesztően kalandos utat bejárva egy véletlennek köszönhetően éppen a wuhani piacon bukkanjanak fel, véletlenül pont attól a labortól 150 méterre, ami eredetileg is ezzel a kísérlettel foglalkozik.

 

Végül is, abban sokan egyetértenek, hogy a világ 2021-ben már nem sokat nyer azzal, ha megismeri a vírus eredetét, és ez ma már inkább csak politikai nyomásgyakorlásra és szankcionálásra felhasználható, Kína felé, például a Biden kormányzat részéről. Tény, hogy nem tett jót Kína 2019 novembere óta tartó titkolózása sem az igazság megismerésének, sem a védekezés hatékonyságának, és az sem, hogy mindent megragadott, hogy olyan spekulációknak adjon hitelt, amik a Kínán kívüli eredetet valószínűsítik, bármilyen légbőlkapottak voltak is. Néhány szakértő viszont amellett teszi le a voksát, hogy továbbra is fontos lenne megismerni a járvány kialakulásának valódi körülményeit, már csak azért is, hogy a jövőben elkerülhetők legyenek a hasonló esetek, mert így könnyebben megelőzhető egy esetleges újabb világjárvány.

Dr. Csernus Imre: A kiút

csernus-imre_650x433.jpg

Csernust alapból az érdekelte elsősorban, hogy az Y hogyan fogja az X-et segíteni, majd ha eljön az ideje, ha egyszer olyan önző, hogy csak a pénz, az autók, az ingatlanok, a trendek hajszolása érdekli, vagy másik végletként, ha ez nem jön össze nekik, véletlenül nem oldódnak-e fel egy kollektív Pán Péter-szindrómában? Röviden az X generáció a „digitális bevándorlók” korcsoportja, az Y a számítógépekkel együtt felnőtt generáció, amíg a Z a „digitális bennszülöttek” társasága. Én korai Y-osként tartom magam számon, gyakori és intenzív kapcsolatom jogán a számítógépekkel, életem bizonyos periódusaiban. Jelenleg attól tartok, hogy az Y generáció egy történelem nélküli korcsoport, és felmorzsolódik az X tekintélye és a Z kompetenciája között, szóval külön örültem, hogy valaki behatóan foglalkozik vele.

Mint mindenkivel, Csernus az Y generációval is eléggé kritikus, mondandóját Y-os értelmiségieken keresztül tárja elénk, Orsi és Gerzson, a két fő interjúalanya is a médiában dolgozik, akiket gyakran beszéltet a könyvében, vagyis akiken keresztül gyakran beszél, persze kioktatva, korrigálva őket. Persze, Csernus maga is átveszi a szót sokszor. Kissé zavaró lehet a könyv argó nyelvezete kezdetben, aztán a sokadik „kibaszás” és „szarik a fejére” után általában vállat von az ember, és a többi szlenges kifejezést „gáz”, „ezerrel”, „bevállal” már szinte észre sem veszi. Sok múlandó dologról is ír az elején, a Facebookról és a közösségi oldalbeli trendekről írni általában ingoványos talaj, a web 2 nem egy hálás könyvtéma.

Kontrasztba áll tehát a múlandóság és a szleng a klasszikus értékekkel, ha figyelembe a szándékos utalásokat Dante Poklára, és a címlap is minotauruszt formál, jelezve a klasszikus értékekhez való ragaszkodást, ami nem annyira meggyőző, mert a Poklon kívül kevés irodalmi ismeretet mozgósít, inkább a mindennapi életből merít példákat a szerző pszichiáter. Illetve nem is tudjuk, hogy milyen minőségében van jelen, mint pszichiáter vagy médiaszemélyiség, én leginkább pszichoterapeutát sejtek mögötte, ritka, szórványos utalásokkal a lipótmezei múltra (ami milyen jó volt).

csi-a-kiut.jpg

Akik nincsenek békében önmagukkal, mindannyian saját poklukban égnek, Csernus szerint is a Földön érhető el mind a Menny mind a Pokol, és azokkal ért egyet, akik önmagukat teszik meg saját Istenüknek. A Pokol kapuján kívül, ami a hitetleneknek jut, felsorolja a csapdahelyzeteket, amiknek a poklában az Y generáció senyved, ezek a teljesség igénye nélkül a test bűnösei, a torkosok és falánkok, a tékozlók és fösvények, a haragosok és indulatosok, az erőszakosok, öngyilkosok és istentelenek, képmutatók, tisztességtelen tanácsadók, a kerítők és árulók (különös tekintettel a hazaárulókra), ezzel mintegy korrajzot ad korunk társadalmáról, egy nem éppen hízelgő nézőpontból.

Amúgy sok tanácsa megfontolandó, bőséges életismeretről tanúskodik, szimpatikus például, ahogy az élet körforgásáról beszél, amiben részt veszünk, és szerinte ebbe bele kellene kalkulálni az öregedést és a halált is, ne csak a testi külsőségeinkre figyeljünk, hanem dolgozzunk a belső tulajdonságainkon is, ha ez „melós” is. Nem rejti véleményét a mobileszközökről, Facebookról, és az összes többi hiábavalóságról, ami kemény függőségbe tudja taszítani az embert, és arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy ezek nélkül a technológiák nélkül is teljes lehet az élet. Megszívlelendő tanácsok, azt hiszem. A könyv vége felé azt próbálja demonstrálni egy börtönviselt szerviztulajdonos, Gábor példáján, hogy mindenféle pokolból van kiút, még ha nem is hiszünk benne sokszor. Szerintem ajánlom a könyvet mindenkinek, aki egy pár megszívlelendő jótanácsot keres az élet modern kori, 21. századi útvesztőiben, Csernus rajongóknak kötelező.

Rossz versek - középszerű filmek

A filmet a címe miatt néztem meg, őszintén szólva nem erre számítottam, hanem valami Holt költők társasága -féle akármire, erre kaptam ezt, Reisz Gábor önéletrajzi elemeket is valószínűleg felvonultató filmjét a felnőtté válásról. A film műfaja körülbelül a tragikomédia szóval jellemezhető. Egy párizsi út során történt szakítás után a főhős hazaérkezik Magyarországra, és múltbeli utazást tesz, azt vizsgálva, hogy hol rontotta el az életét. Persze, egy olyan polgári miliőben, ahol szabad tévedni, sőt, a film világában kötelező, az egész súlytalanná válik.

versek2.jpg

Versek, festészet, zenekar, vízilabda szegélyezik Merthner Gábor, a rendező filmbéli alteregójának az útját, persze, mindenben középszerű, jelentős, átütő sikereket nem ér el, ahogy a szerelemben sem. Sikertelen hobbijaival végső soron mindig a szerelmet kereste, és nem találta meg, csak Anna személyében, aki Párizsban otthagyta. Ahogy visszaérkezik Magyarországra, rögtön rámosolyogna a szerencse, és egy reklámügynökség szívesen alkalmazná munkatársaként.

Csakhogy a múltjában tett utazásai során felfedezi valódi önmagát, a különböző múltbeli énjeit, akiknek megvan a véleménye a reklámokról, és meghasonlik önmagával, miközben a csirkehús reklámozására kérik fel. A csirkék és a levendula különösen erős motívumai a filmnek, végigvonulnak rajta, anélkül, hogy tudnánk, mit jelentenek, de valahogy kezd ezek körül forogni az egész. A versek nincsenek hangsúlyos helyen, ugyanúgy lehetne a film címe Rossz levendula és/vagy Rossz csirkék, csak valahogy a versek vitték el a balhét, és lefoglalták az ütős filmcímet.

rossz_versk_5_photobybenceszemerey-1024x684.jpg

A film üzenete számomra az, hogy a normális életben tévedni szabad, végigbotladozni az életen szabad, hiszen a botladozásaink közben is élünk, valahogy lökődünk tovább az életen. Nagy általánosságban mind hasonló élményeken megyünk keresztül, nincs helyrehozhatatlan ballépés, a film Merthner Gábor egyedi sorsán keresztül egy átlagos sorsot mutat be, egy érzékeny ember útját, akik valahonnan ismerős pályát járnak be, elkerülve a nagy művésszé válás lehetőségét, ami egy kissé idealizálva van szerintem a filmben, és maradnak önmagukkal is meghasonlott kívülállók.

Amikor kopogtat a nagy lehetőség az életükben, rendre azt is elpuskázzák, sőt, megfejelik egy még nagyobb hülyeséggel, természetesen ezt mindenki megbocsájtja nekik, a társadalom, a rokonok, a barátok, még a néző is, hiszen ettől emberi az egész, pont attól művészi, hogy nem művészi, bár bűvészkedik néhány filmes utalással, rájátszással, mégis megmarad egy olyan alkotásnak, ami a társadalom közös tudattalanjából merít, és oda is tölt vissza, megalkotva a magyar társadalom egy szerethető figuráját, az összművészeti lúzerét, aki ebben a lúzerségében kérlelhetetlen marad.

Ui.: Szokták még emlegetni a film apolitikusságát, amit jórészt azzal intéznek el, hogy a főhős Antall József rendszerváltási beszédekor összeesett, és azóta se tért magához politikai értelemben, szerintem ez egy nagyon találó hasonlat az általam csak “elveszett”-ként emlegetett nemzedék tagjaira, akiknek gyerekkoruk közepén egyszer csak minden magyarázat nélkül a szemükbe vágták, hogy eddig hazudtunk nektek, de ti csak éljetek tovább úgy, mintha mi sem történt volna. Ezután is hazudni fogunk, de másfélét, és nektek kutya kötelességetek bevenni a maszlagot, amit lenyomunk a torkotokon.

Antipszichiátria, antipszichológia

Pszichiátria- és pszichológiakritika Magyarországon

3konyv.png

Írásomban azt a kérdést tettem fel magamnak: Lehet-e kritizálni a pszichiátriát és a pszichológiát ma Magyarországon? Ehhez segítségül három pszichológiai, pszichiátrai tárgyú könyvet választottam, Feldmár András pszichoterapeutától A tudatállapotok szivárványát, R. D. Laing pszichiátertől a Bölcsek, balgák, bolondok című önéletrajzi művét, ami bőven tartalmaz szakmai információkat is, és Szigeti Ildikó klinikai szakpszichológus és újságíró PszichoBiznisz című könyvét, ami nagyobbrészt a pszichológiát kritizálja, vagyis annak gyakorlatát, és csak kisebb mértékben a pszichiátriát. Ebből az írásból  most kimaradt Thomas Sz. Szasz magyar származású pszichiáter magyar nyelven is elérhető könyve, Az elmebetegség mítosza, és Szendi Gábor klinikai szakpszichológus nagy port felkavart könyve, a Depresszióipar, amiben szintén a pszichiátriát, azon belül is a depresszió gyógyszeres kezelését kritizálja. Mindent összevetve tehát megjelenik a kritikus hang Magyarországon is, magyar nyelven is, habár egyelőre nem túl nagy számban például az Egyesült Államokhoz képest, ahol például a Robert Whitaker szakújságíró által alapított Mad In America című portál nap mint nap foglalkozik a jelenséggel, közöl ilyen tárgyú írásokat. Bár magát a pszichológiát ritkán éri kritika, ebben talán Szigeti Ildikó könyve úttörő jelenség, és ráadásul magyar nyelven íródott, és a pszichológusi szakma visszásságait volt hivatva feltárni.

Feldmár András első könyve: A tudatállapotok szivárványa

“Lehetne tanulmányozni azt, hogy miért lesz az ember pszichiáter. Milyen emberek lesznek pszichiáterek? Ugyanúgy lehetne, mint ahogy azt is lehet tanulmányozni, hogy milyen emberek lesznek pszichotikusok. Meg lehetne vizsgálni, hogy ez genetikailag öröklődik-e – ha például van egy pszichiáter a családban, akkor lesz-e még egy, ikrek közül mindkettő pszichiáter lesz-e vagy csak az egyik – és lehetne keresni olyan orvosságokat, amelyek meggyógyítanák azt az embert, aki pszichiáternek kívánja nevezni magát. Meg lehet-e gyógyítani egy pszichiátert, vagy ugyanaz a helyzet, ami a pszichotikusokkal, azaz, ha valakire rásütik, hogy pszichotikus, akkor azután mindig annak tekintik? Ezt csak úgy fel akartam vetni. Lehet, hogy igazam van, lehet, hogy nincs.” (Feldmár, 2010)

1992-ben járunk, amikor Bagdy Emőke felkéri Feldmár Andrást, hogy két előadás-sorozatot tartson a Debreceni Egyetemen. Az akkori Magyarországon, a határok megnyitása utáni helyzetben a tudat megnyitásának lehetőségéről beszélt. A tudatállapotok szivárványa egy véletlennek köszönhette a megszületését: valaki felvette magnóra az előadásokat, aztán leírta. Feldmár András maga sem számított ilyesmire, és mi is szegényebbek lennénk egy fontos könyvvel, ha ez nem lett volna…

Úgy gondolja, hogy a pszichiátria az inkvizíció modern kori változata. A pszichiátria léte nem egészségügyi, hanem politikai kérdés, és reméli, hogy nemsokára úgy tekintenek majd rá, mint mi a régebbi sötétebb korokra. A pszichiátria az egész világon a csendőr szerepét játssza, hogy visszaterelje az embereket egy normálisnak hipnotizált világba. Szerinte mindannyian hipnózis alatt állunk. A hipnózissal – állítása szerint, nagyon könnyű valakit hallucinációkra rávenni. Pl. ha van valami a szobában, el lehet hitetni a pácienssel, hogy az nincs ott, és ennek a fordítottja is igaz. Thomas Szasz magyar származású amerikai antipszichiáterrel együtt vallja, hogy elmebetegség nem létezik, csak az agy tud megbetegedni. Az úgynevezett elmebetegségre szedett gyógyszerek mellékhatásokat okoznak, amiket újabb gyógyszerekkel lehet kiküszöbölni, és ezeknek is mellékhatásai vannak. Érdekes módon nem utasítja viszont el az LSD és az MDMA (extasy) terápiás célú alkalmazását, illetve Kanadában megkapták az engedélyt, hogy MDMA-val kísérletezzenek a Multidisciplinary Assitations of Psychedelic Studies által kezdeményezett nemzetközi kutatásra, és Feldmár Andrást, és Ingrid Pacey pszichiátert kérték fel ezeknek a kutatásoknak a levezénylésére.

Megemlíti, ha úgy tudna a gyógyszerek ellen beszélni, hogy az emberek tömegesen abbahagynák a szedését, akkor egy szép napon valószínűleg “lepuffantanák”, hiszen a gyógyszergyártás óriási üzlet. Elmondja, hogy vannak gyógyszermentes, alternatív megoldások is a mentális zavarok kezelésére. Londonban pl. 1970-ben 7 olyan intézmény működött, ahol az ott lakók nem kaptak gyógyszereket, itt mindenféle kezelés nélkül élhettek anélkül, hogy pácienseknek neveznék őket, vagy bármiféle hátrányos megkülönböztetésben lenne részük. Magyarországon is létesült ilyen intézmény, bár pénz hiányában be kellett zárni. A pénzt, és a voksot Magyarországon teljes mértékben a pszichiátriára adják le az illetékesek. Beszél még a stigmáról, hogy a pszichiátriai elbocsátás után az ember egy nagy halom papírral lesz “gazdagabb”, amit mindenhová utána küldenek, bármerre jár a világban. Feldmár András R. D. Laing tanítványa volt.

R. D. Laing utolsó üzenete: Bölcsek, balgák, bolondok

Nagy megelégedéssel olvastam R. D. Laing Bölcsek, balgák, bolondok című utolsó (1967-es) könyvét. Megnyugvásomnak az az oka, hogy a saját korában ugyanúgy nem értették meg őt, mint ahogy mostanában engem sem. Érdekes, minél többet tapasztalok, tanulok, olvasok, annál jobban számíthatok a meg nem értésre. R. D. Lainggel is kb. ugyanez a helyzet. Oda-vissza, szinte könyv nélkül fújta Hegelt, Nitzschét, Kierkegaard-t és az egész filozófiai miskulanciát, Jaspersszel személyes baráti viszonyban volt, kitűnően zenélt, maga is szerzett darabokat, és mellékesen a neurológiához és a pszichiátriához (és az egész orvostudományhoz) kiválóan értett.

Mivel könyve életrajzi elemekben gazdag, mondhatni kimondottan önéletrajz, orvosi esetleírásokban bővelkedik, könnyedén utána tudtam benne nézni ezeknek az infóknak. Korában mégis gyanús elem, aki annak ellenére, hogy részt vesz az akkori közgondolkodás formálásában, pszichiátriai és orvosi berkekben nem kívánatos személy. A könyv lényegeként azt az egyetlen személyes indíttatásból elkövetett kísérletet szokták felemlíteni, amit skizofrén páciensekkel végzett, és ami személyes kezelési módszere lett volna – ha hagyják. Ez pedig abban áll, hogy orvosok és ápolók és betegek együtt legyenek a gyógyulás érdekében mindenféle hierarchia nélkül. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a módszere nem ért el látványos, vagy tartós sikert, de arról sem nagyon szól a fáma, hogy újrapróbálhatta volna még egyszer, valamikor is a pályája során.

A könyvben leírtak végül is azt taglalják, hogy lett inzulinkómás, elektrosokkoló pszichiáterből ez a humánus megfigyelő, aki nem nagyon gyógyszerez. Nem egy pácienst “hagyott futni” viszont (vagyis felhagyott a kezelésével) már korábban is, aki később karriert csinált.

Egyébként csak egy könnyed kis sztori egy berendezett lakrészről, ahová a skizofrének elvonultak a nővérekkel, de a kísérletet le kellett állítani, mert a nővéreket kikezdte miatta a szakma, mert személyes kapcsolatba kerültek a betegekkel. Még néhány helyen leír Laing csodás gyógyulást a skizofréniából, pusztán beszélgetés hatására, ami közte és a páciens között történt. Mivel nagyon képzett volt neurológiailag, pszichiátriailag nem kevésbé, így eléggé nehezére esett neki az elvonatkoztatás ezektől a szakmáktól. Sajnos ezt kell megállapítsam, hogy filozófiai és bölcsészeti ismeretei, humanitása inkább hasznára volt, mint orvos volta. Egy kicsit olyan figura ő, mint a Gorillák a ködben film főhősnője, neki is érthetetlen a vonzódása a skizofrének felé, nem egyszer felmerült a gyanú, hogy “mert ő is olyan”. Amúgy nem volt “olyan”, csak nagyon humánus, éles eszű megfigyelő, aki egy veszélyeztetett embercsoportot akart felkarolni. Így vall erről:

A pszichiáter és a páciens között tátongó hasadék az „egészséges-őrült” vonal mentén láthatóan szerepet játszott a pszichiátria területén lelhető nyomorúság és rendetlenség egy részének kialakításáért. Talán az emberi bajtársiasság kihunyta volt a leglényegesebb mozzanat. Talán ennek a helyreállítása a „kezelés” sine qua nonja.” (Laing, 2018)

Napjaink és Szigeti Ildikó PszichoBiznisz című könyve

Mint a mellékelt ábra mutatja, nemcsak a pszichiátriakritika „nagy öregjei” képesek a témában könyvet megjelentetni. Bár a kritika szót abból a szempontból nem találom helyénvalónak, hogy mindössze normális, hétköznapi szavakkal írnak le egy olyan jelenséget, ami létezik az elüzletiesedett pszichiátriában és pszichológiában. Ez a könyv azért egy kicsit kakukktojás, mert a pszichiátria terepére ritkán merészkedik, inkább az azt kiszolgáló pszichológiát veszi szemügyre. Ráadásul a szcientológiának is szentel néhány keresetlen kiszólást. Az ezoterikus és álpszichológiai irányzatok is említve vannak a könyvben, mégpedig egyáltalán nem dicsérőleg. A szerző a pszichológia tudomány jellegét is vitatja, de a sarlatánságot is elítéli. Egyáltalán a könyv vége felé tűnhet úgy, hogy „mindenre lő, ami mozog”, ami abból a szempontból jogosnak tűnhet, hogy ezeknek a szakmáknak és foglalkozásoknak a képviselői annyira fensőbbségesek, amikor „megmondják a tutit”, mintha az, amivel foglalkoznak csupa kőbe vésett igazságból állna. Valójában azonban a szerző szerint az örömlányok mesterségéhez áll közel a pszichológia, mert amíg a legősibb mesterség űzői a testüket bocsájtják áruba, pszichológusaink a lelküket.

A pszichiátria és a pszichológia sok ponton találkoznak, leginkább A kód neve: ADHD című, terjedelmesebb (al)fejezetben kerülünk hozzá a legközelebb. Az ADHD jelensége nem egységes kórkép, hanem a nekünk nem tetsző viselkedésű csemetéinket címkézzük fel vele. Kezelésére egyértelműen egy Ritalin nevű gyógyszer javasolt, amitől a gyerek „megnyugszik”, „lecsendesedik”. A baj csak az, hogy megszűnik minden kíváncsisága is a külvilág iránt, és gyakran csak ül magába roskadva a Ritalin-kúra eredményeképp. A szerző szerint egyáltalán nem lenne szabad gyerekeket pszichológus, netán pszichiátria közelébe engedni (bár én úgy tudom, napjainkban is virágzik a „gyermekpszichiátria”, és úgy teszünk mintha a „gyermek” és a „pszichiátria” szavak összetétele valami nagy-nagy cukiságot eredményezhetne, természetesen ez egyáltalán nincs így, sőt. Az ADHD-kérdést egyébként a szerző azzal zárja rövidre, hogy A Der Spiegel nevű német magazinban jelent meg a hír, hogy az ADHD tudományos atyjának tartott Leon Eisenberg 2012-ben, a halálos ágyán bevallotta, hogy “az ADHD remek példája a kitalált betegségeknek.” Ennek ellenére gyerekek millióinál diagnosztizálják, és kezelik gyógyszerrel.

Vannak még a könyvben refrénszerűen előkerülő témák, mint a családállítás, a pozitív pszichológia negatív hatásai, amellett, hogy az aktualitások is helyet kapnak, mint a #metoo kampány, vagy a PAS (Parental Alienation Syndrome, szülői elidegenítés szindróma). Példákkal illusztrálja a szerző, hogy megy a beetetés, például tesztekkel, mint a Susan Forward által használt mérgező szülő teszt a családállításhoz, a szcientológusok által kitalált és használt OCA (Oxfordi képességfelmérő teszt), ez utóbbi a munkaerő felvétel kapcsán használatos. Szó van a stanfordi börtönkísérlet Paul Zimbardo által történő meghamisításáról, aki közben sztárpszichológussá avanzsált. A pszichocelebbé válás útját is vázolja a szerző, ugyanúgy, mint a hallatlan népszerűségnek örvendő különböző önbizalomtréningek sikerreceptjét. Sok szót szentel a meddőségi-, és lombikbiznisznek, ahol viszont kifejezettem hiányolja a pszichológusok jelenlétét. Szó esik a férfiak ellen elkövetett családon belüli erőszakról is. Számtalan témát felölel tehát, szinte kimerítően taglalja a pszichológia nevében elkövetett furcsaságokat, visszásságokat. A könyv eredetileg önsegítő szándékkal íródott, azért, hogy mindenki gondolja meg kétszer, kell-e neki pszichológus, és írója nem titkolja abbeli szándékát, hogy szinte mindenkit csak lebeszélni szeretne erről. Ő maga két szakirányú, pszichológusi diplomával rendelkezik, emellett 25 éve újságíró, és mint írja: „Hivatalosan, alanyi jogon léphettem át a segítő szakma láthatatlan testőrökkel védett küszöbét. Megadatott nekem az, ami csak keveseknek: VIP-páholyba szólt a jegyem. Olyan helyről követhettem a rendszer működését, ahonnan mindent a lehető legjobban láthattam.” (Szigeti, 2018)

Felhasznált irodalom:

Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa. Budapest: Jaffa Kiadó, 2010. 20-21.

R. D. Laing: Bölcsek, balgák, bolondok. Budapest: HVG Kiadó Zrt, 2018. 216.

Szigeti Ildikó: PszichoBiznisz. Budapest: Noran Libro Kiadó, 2018. 318.

A fórumozó

Volt egy fórum, ahová gyakran járt fel. Na, nem ismerkedni, ez olyan baráti társaság, ahogy mondták. Munka után (vagy közben) gyakran itt töltötte az idejét. A felület alkalmat adott arra is, hogy jobban megismerje magát, természetesen a mások válaszként adott reakcióiból. Szarkasztikus a humora, mondták. Sokan szerették is, amennyire meg tudta ítélni, ha ugyan jól értelmezte az az online szeretetnyelvet, amit a többi fórumozó használt. Gyakran fent volt, mindig sietett válaszolni. Volt, hogy tudott volna válaszolni, de nem válaszolt. Aztán volt, hogy később mégis válaszolt. Vagy nem. Ez, a lehetőség nyitva hagyása sokszor elszórakoztatta. Viszont bosszantotta, ha más irányt vett a társalgás, és már nem lett volna értelme válaszolni, hiába szeretett volna.

forums_skinshot.png

Annyira rászokott a fórumozásra, hogy lassanként ők lettek az igazi barátai, nem pedig az IRL, való életbeli kollégái. Valamit rosszul értelmezhetett az online jelenléttel kapcsolatban, mert gyakran túlságosan személyes kommentárokat fűzött a témákhoz, úgy látszik, ez meg az ő szeretetnyelve volt. „Off”, „Offtopik vagy” – mondták neki félig viccesen, félig komolyan, de azért elnézően. Javasolták, hogy kezdjen el leírni a gondolatait valahova, úgyis divatos lett a blogolás. Gondolta, miért ne? Indított hát egy blogot, amitől azelőtt tartózkodott. Először kezdte jól érezni magát az új szerepben. Az írásai színvonala egyre javult, előbb megjelentek az érdeklődők, más bloggerek, majd írásait egyre gyakrabban kiemelte a blogszolgáltató. A naplóírást magas szintre fejlesztette, de leginkább a valamiről szóló írásait szerették. Aztán később már egy hírportálon kezdett megjelenni, mikor elkezdte tematizálni a mondanivalóját. Miután évek óta publikált ilyenformán, beiratkozott az egyetemre, újságíró szakra. Aztán egyszer csak történt valami. Időközben megjelentek a közösségi oldalak, és hihetetlen népszerűségre tettek szert. Azt mondták, mindenki újságíró a közösségi médiában, bár nem látott mást, csak megosztásokat, na, de azok milyen megosztások voltak! Tökéletesen kifejezték az emberek mondanivalóját, úgy válogatták őket össze, és csak rányomtak a megosztásra, és már ki is fejezték magukat. Sőt, a hírfolyamon reakciójelekkel, lájkokkal és egyebekkel a véleményüket is kifejezhették. Ezzel az ügy be van fejezve. Jó, ha mindenki újságíró, akkor én megint fórumozó leszek, gondolta. Igazság szerint hiányzott is már neki a társaság. És elege lett abból, hogy mindenki újságíró, mindenki blogger. Törölte magát a közösségi médiából, és elhatározta, hogy nem ír többet, csak a fórumra…

Volt, hogy néha visszanézett a fórumra időközben, és tett fellengzős kijelentéseket, annak tudatában, hogy jól menő blogger, de igazából nem érdekelte a fórum. Jó, volt, hogy olvasták, tudtak róla, értékelték is, de igazából senki nem tudott vele azonosulni, mert nem értették a problémáját. Ők végig ott voltak a fórumon, nem tudták mit jelent hétről hétre hozni a színvonalat, teljesíteni és megjelenni. Nekik akkor is jó volt, ha írtak valamit, de akkor is, ha nem, volt, hogy távoztak a fórumról, de a kemény mag maradt vagy visszajött kisebb-nagyobb szünet után. A visszatérését egykedvűen fogadták. „Üdvrivalgás” – nyugtázta ironikusan, ahogy régebben mondták az ilyesmire. A fórum kinézetre mit sem változott, a fórumozók is maradtak, mi volt hát mégis a probléma, ami miatt más lett minden? Az, hogy időközben a többiek is ráfüggtek a közösségi médiára, ami megadta nekik azt, hogy újságírók, szerkesztők legyenek a saját kis komfortzónájukban. Végül is a web 2.0 révén elérték ugyanazt, amit ő.

Egy halk káromkodás kíséretében törölte magát a fórumról is.

süti beállítások módosítása